Tizenhat év jobboldali kormányzás után érthető, hogy sok baloldali szavazó sürgető szükségét érzi Orbán Viktor leváltásának. Az a gondolkodás azonban, hogy „mindegy, hogyan és kivel, csak történjen meg”, éppen azokat az értékeket adja fel, amelyekért másfél évtizeden át küzdöttek.
Érdemes megnézni, kik állnak azok mögött, akikre most szavazni kellene. Magyar Péter hosszú éveken át a NER belső világának része volt: állami cégek igazgatóságában ült, kormányzati elitkörökben mozgott, és társalapítóként részt vett egy kifejezetten fideszes kapcsolati hálót erősítő klub létrehozásában. A párt külügyi arca, Orbán Anita a második Orbán-kormány idején töltött be fontos szerepet, és pályája alakulása esetén akár parlamenti képviselőként is a rendszer működését szolgálta volna. Kapitány István pedig nemrég még állami kitüntetést kapott Szijjártó Pétertől. És a sort még hosszan lehetne folytatni a Fideszhez kötődő, másod- és harmadvonalbeli szereplőkkel.
Ők nem a rendszer elszenvedői, hanem annak kedvezményezettjei voltak. Többségük nem értékalapon, hanem belső konfliktusok, kiszorulás vagy éppen racionális politikai számítás miatt váltott oldalt – jellemzően 2024-ben, amikor Magyar Péter új politikai erőként lépett színre.
Magyar Péter indulásakor világossá tette: a korábbi ellenzékből nem kér, viszont azok előtt nyitva áll az ajtó, akik korábban a Fideszt szolgálták. Ez egyértelmű üzenet: nem az értékek, hanem a hatalmi lojalitás számít. Egy olyan politikai közeg épül, ahol a vezetőhöz való viszony fontosabb, mint az elvi következetesség vagy az elszámoltathatóság.
Közben a Tisza az Európai Néppárthoz csatlakozott, amely a nagyvállalati érdekek és a neoliberális gazdaságpolitika egyik fő képviselője Európában, és távol áll a baloldali hagyományoktól, különösen a szociális és munkavállalói jogok terén.
A baloldal ellenzékben sem eszköztelen: képes tematizálni a közbeszédet és tömegeket mozgósítani – elég a netadó elleni tiltakozásra gondolni. Ráadásul sok választókerületben továbbra is a hagyományos baloldali jelöltek rendelkeznek azzal a helyi beágyazottsággal, amely az egyéni győzelemhez szükséges. A Tisza önmagában nem elég erős: szüksége van a baloldali szavazókra és jelöltekre.
Ez azonban nem gyengeség, hanem lehetőség. A baloldal – akár koalíciós partnerként, akár külső támaszként – képes lehet feltételeket szabni, és kikényszeríteni, hogy egy esetleges kormányváltás ne egy „NER 2.0”-hoz, hanem egy igazságosabb, szociálisan érzékenyebb ország felé vezessen.
Ehhez viszont ki kell tartani az elvek mellett. Nem szabad engedni a „mindenáron váltani” logikájának. Ha a baloldal meg akarja őrizni önmagát és politikai súlyát, akkor baloldalnak kell maradnia – és jelen kell lennie a következő parlamentben is.
