Az utóbbi időben ismét divatba jött a határon túli magyarok választójogának piszkálása. A Demokratikus Koalíció kampánya szinte kizárólag a határontúliak vegzálásáról szól: a mozgósítás eszköze a sérelempolitika volt, a célkeresztben pedig a külhoni magyarok szavazata. Gyurcsány Ferenc utolsó televíziós interjúban megerősítette: ma is helyesnek tartja a korábbi álláspontját a kettős állampolgárság ügyében. Az érvelés lényege változatlan: „a magunk dolgát magunknak kell intézni – annak, aki itt él és itt adózik.”
A mai napon Arató Gergely támadta a határon túli magyarok szavazati jogát. A kormány nevében Zsigmond Barna Pál válaszolt. Beszédében visszautasította a választási csalás vádját, és úgy fogalmazott: a vegyes választási rendszer arányosabb eredményt biztosít, mint egy tisztán többségi modell.
De nézzük, hogyan állunk? Mennyit ér valójában egy határon túli szavazat?
Az igazi kérdés azonban nem technikai, hanem elvi. „Aki ide adózik…” – hangzik az érv. De akkor a nyugdíjas ne szavazzon? A diák se? Az alacsony jövedelmű se? Ha az adófizetés a feltétel, akkor következetesen kellene alkalmazni – ami politikailag vállalhatatlan lenne. Ezért az elv mindig szelektíven kerül elő.
„Aki nem itt él…” – mondják mások. De mit jelent az, hogy „itt élni”? A londoni magyar állampolgár, aki húsz éve külföldön dolgozik, elveszti politikai jogait? És az 1956-os emigráns? A háború utáni menekült? Vagy csak az számít „nemkívánatosnak”, aki a rendszerváltás után ment el?
„Nem itt születtek…” – hangzik egy újabb kifogás. De ha egy Magyarországon született állampolgár gyermeke már külföldön jön világra, akkor az ő állampolgári státusza másodrendűvé válik? Generációs alapon kezdjük szűkíteni a politikai közösséget?
A magyar választási törvény nem keleten és nyugaton élő magyar között tesz különbséget.
Nem Erdély és London között húz határvonalat. Egyetlen dolgot vizsgál: van-e magyarországi lakcím, vagy nincs. Aki rendelkezik magyarországi lakcímmel, két szavazattal élhet – egy egyéni és egy listás vokssal. Aki nem, az listára szavazhat levélben. Ennyi. A rendszer nem geopolitikai, hanem adminisztratív alapon működik.
A „külső szavazatok döntik el a választást” típusú állítás szintén politikai túlzás. A levélben leadott szavazatok az elmúlt évtizedben néhány mandátumot befolyásoltak. Eközben egyetlen egyéni választókerületben 15–20 ezer szavazat elég lehet egy mandátum megszerzéséhez. A választások sorsa döntően az egyéni körzetekben dől el, nem a levélben érkező voksok tömegében. Mégis, a narratíva újra és újra felépül – mert identitást lehet vele formálni.
Az ilyen érvek végiggondolva rendre abszurd következtetésekhez vezetnek. A modern demokrácia alapja az állampolgárság. Ha ezt elkezdjük adózási, lakóhelyi vagy származási feltételekhez kötni, akkor nem egy kampánykérdést rendezünk át, hanem a politikai közösség határait rajzoljuk újra.
A vita valójában identitáspolitikai játszma. A határon túli kérdés kiváló eszköz a táborok mozgósítására. Egyes politikai szereplők számára alkalmas arra, hogy igazságtalanságot kiáltsanak, mások számára arra, hogy nemzeti összetartozást hangsúlyozzanak. A téma újra és újra visszatér, mert érzelmet generál – és az érzelem politikai energia.
Mindeközben a lényeg változatlan: a törvény lakcím alapján tesz különbséget, nem világtájak szerint. A levélszavazatok hatása korlátozott. Az állampolgárság pedig jogi státusz, nem hangulat kérdése.
A vita mélyén egy alapvető kérdés húzódik: a magyar politikai közösséget kizárólag területi elven határozzuk meg, vagy az állampolgárság köteléke alapján? A 21. században, tömeges mobilitás és kettős kötődések korában, ez nem pusztán kampánytéma, hanem világnézeti választás.
És ebben a választásban valóban tét van. Nem néhány levélszavazatnyi. Hanem az, hogy kit tekintünk a magyar politikai közösség teljes jogú tagjának.
